A NAGY AMERIKAI MÁJMÉTELY
JELENTŐSÉGE ÉS ELTERJEDÉSE


A 90-es évek elején a szigetközi vadászok egyre gyakrabban észleltek szarvasokban májelváltozást és az ilyen májakban jókora mételyek jelenlétét. Az 1994 tavaszán végzett helyszíni mintagyűjtés és a laboratóriumi vizsgálatok az amerikai májmétely (Fascioloides magna) - fertőzöttséget bizonyították (Sztojkov és munkatársai 1994.) A parazita magyarországi területre való behurcolásától már több, mint 30 éve (az 1961-es cseh megállapítás óta) tartottunk, nem gondoltunk azonban arra, hogy a szabadon járó-kelő szarvasok fogják áthozni a Dunán. A Vág völgyében lassan leszivárgó fertőzöttség a 80-as évek legvégén Bős térségében jelentkezett.

Az építkezéssel megzavart ártérről az átlátogató szarvasokkal került át a fertőzés a magyar oldalra. A métely nem éppen örvendetes európai "sikertörténete" azonban sokkal régebbre nyúlik vissza. A múlt század derekán több európai vadászterületre is telepítettek vapiti és fehérfarkú (virginiai) szarvasokat. A nagy májmételyt, mint új fajt elsőként Bassi írta le 1875-ben a Torinó közelében lévő királyi vadaskertben (ma a La Mandria Nemzeti Park) észlelt járványszerű szarvasbetegség vizsgálatának eredményeként. Feltételezte, hogy a mételyt a néhány évvel korábban Észak-Amerikából behozott vapiti-szarvasokkal hurcolták be. (Európában addig csak az őshonos, ún. közönséges májmétely fordult elő.) Az évszázadunkban Ausztria, Németország és a már említett Észak-csehországi területről vapiti illetve fehérfarkú szarvas telepítések nyomán is kimutatták a nagyobb termetű rokonát.
A métely fejlődése. A szarvas bogyóiban lévő petékből a 10 foknál melegebb vizes tocsogókban kikel az 1. Stádiumú csillós lárva, majd a vízben úszkálva csigát keres. A csiga bőre alá hatolva csíratömlővé, majd dajkává (rédiává) fejlődik és megkezdi az ún. szűznemzést (ez 2-3 ízben ismétlődve több ezer utódot eredményez. A keletkező farkos lárvák (cerkáriák) kirajzanak a csigából és egy-egy növényen a víz fölé kúsznak, ahol betokozódnak. A vízivással, legeléssel vagy a friss szénával állatba jutó tokocskákból (metacerkáriából) a vékonybélben kiszabadul az apró métely. A bél falát átfúrva a hasüregbe, innen a májba hatol és ott vándorolva vérzéseket, szövetroncsolást, gyulladást okoz. A 4-6 hetes vándorlás után egyhelyben fejlődik tovább, miközben tok képződik körülötte. A szarvasfélék májában ivaréretté fejlődik a 6-7 centimétert is elérő métely és megkezdi a peték termelését, ürítését. A métely fertőzöttség hosszú távú fennmaradásához tehát még két más fajú élőlény jelenlétére is szükség van. A köztigazda csigára (ez Európában a törpe iszapcsiga Lymnaea turncatula - ) és a végleges gazda szarvasra. A törpe iszapcsiga (akárcsak a métely lárvái) mély fekvésű vízállásos (vagy mocsaras) területet igényel elszaporodásához. A legelő, ártér, stb. időleges kiszáradását a csigák hónapokig túlélik. Az ivarérett mételyek 5 éven át is termelhetnek petéket. A peték a szabadban ritkán átvészelhetik a téli fagyokat (egyes leírások szerint 5%-uk még két év múlva is életképes), de a kiszáradás elpusztítja őket.

KÓRFEJLŐDÉS

A rendes gazdában (a különféle fajú szarvasokban) a mételyek 4-6 hétig tartó vándorlás után megtelepszenek a májban. A körülöttük képződő tokon belül tovább fejlődve 5-7 hónap után petéket kezdenek termelni, amelyek az epével a bélcsatornába, majd a bélsárral a szabadba jutnak. Az őz általában még a métely ivarérettsége előtt elpusztul heveny mételykórban. A szarvasmarha és a bölény májában a mételyek körül teljesen zárt tok képződik, így pete nem ürülhet, ez a mételyek fejlődése szempontjából zsákutca. Élő állaton (szarvasféléknél) a fertőzöttség diagnosztizálása csak a peték kimutatásával lehetséges. A szarvasfélékben és a szarvasmarhában a fertőzöttség - eltekintve a gyengébb növekedéstől és a súlygyarapodástól - gyakran tünetmentes. A szűkös táplálkozás és a kemény tél azonban ezekben erős leromlást, nem ritkán elhullást is eredményezhet. A juhok és a kecskék mindig súlyosan, rendszerint halálosan megbetegednek. Ennek oka az, hogy a májban a lárvák körül nem alakul ki tok, emiatt azok nem hagyják abba a vándorlást. Így azután már egy-két lárva miatt is akár fél éven belül elpusztulhat az állat. Ezért számíthatunk rá, hogy ahol a juhok, kecskék között ez a métely elhullást okozott, ezen sajnálatos körülmény miatt veszélybe kerülhet a mételypetét terjesztő szarvas állománya is.

ELVÁLTOZÁSOK

A fertőzött szarvasok mája rendszerint megnagyobbodott, súlya a normálisnak 3-4- szerese is lehet. A máj alakja is deformált, felszínén kötőszövetes növedékek és a cisztákat jelző kidudorodások láthatók. A zölddiónyi ciszták kötőszövetes fala 3-5 mm vastagságú, melynek átvágásakor vörösesbarna, feketés- barna szirupsűrűségű tartalom szabadul ki, amelyen rendszerint 2 métely található.

ELTERJEDÉS, VÉDEKEZÉS, KILÁTÁSOK

Már a hazai első megállapításkor feltételeztük, hogy a Duna árterében a métely terjedni fog. Ez azonban hamarabb bekövetkezett, mint várni lehetett. '96-97 táján Gemenc térségében már az ártéren is megjelent a fertőzöttség, ezzel a hazai biotópban rövid időn belül két endémiás góc jött létre. A mételykórt általában csak ott lehetett felszámolni, ahol a környezeti adottságok ennek kedveztek és a behurcolást követően hamar felismerték. Sajnos mindkét területünk (a Szigetköz és Gemenc) ártéri életközössége és a környezeti adottságok a métely kiirtását lehetetlenné teszik, együtt kell vele élnünk. Mindkét térségben folytak eredményesnek tűnő gyógykezelések, amelyeknek egyetlen célja lehet, hogy a fertőzöttség mértékét mérsékelje, és ezzel a gímszarvasok átvészelési esélyét - különösen szélsőséges teleken - elősegítse. A fertőzött területeken a szarvasállomány fokozott hasznosítása szükséges. A megmaradó törzsállomány téli takarmányozására különös gondot kell fordítani. A szarvastelepítés vagy -szállítás esetén szigorú szabályok bevezetése, de még inkább betartása szükséges. A fertőzött területeken a háziállatok legeltetése szigorúan tilos, illetve az ilyen területeken gyűjtött szénát 3 hónapig semmilyen állattal sem szabad föletetni.

dr. Sztojkov Vladov és dr. Sugár László

Forrás: Magyar Vadászlap