KÉPESLAP A VILÁG VÉGÉRŐL

Ahol megszűnik a hatalom, mit sem ér a pénz, használhatatlanná válnak a modern technika vívmányai… Ahol többet ér az emberi szó, megbecsülik a pohár vizet, a rozoga kályha adta meleget… Ahol az értéket a természet gazdagsága képviseli… ott jártam én.
Az indulás előtti hetekben vegyes érzelmek tomboltak bennem. Hiába no! A berögzült előítéletek rám is hatással vannak, hiszen Szibériába száműzni szokták az embereket nem? Én meg szabad akaratomból megyek oda. Aztán elérkezett a félve-várt nap, s én már a reptéren meglepődök az ütött kopott Tupoljev láttán, ami beigazolja a "ne higgy a látszatnak" szólást, hiszen soha ilyen nyugodt, szép repülésben nem volt még részem.
Kora délután érkezünk Moszkvába és a belföldi járat indulásáig fennálló pár óránkat a tízmilliós város gyors megismerésével töltjük el. Útban a Vnukovo reptér fele ízelítőt kapunk az orosz konyha remekeiből, egy falat orosz hússaláta, egy illatos lazacfilé, hatalmas szemű piros kaviárral és egy kis almásrétes. Még nem tudjuk, hogy hosszú ideig nem lesz részünk hasonló élvezetekben… ahogy az angol WC nyújtotta luxusban sem…
Úttalan utakon.
Az éjszakát a repülőgépen töltjük (nem jobb, de nem is rosszabb az előzőnél), s a hajnali pirkadattal együtt érkezünk meg az oroszországi Hakaszföld "fővárosába" Abakánba. A városból nem látunk semmit, egy ütött-kopott kisbuszba zsuppolnak bennünket és irány az ismeretlen. Három óra múltán kicsit már köhögünk a befelé terjengő füsttől, de még a fulladás előtt elérjük a Jenyiszej folyó partját, ahol véget ér az út és csónak "repít" a cél felé 40km/h sebességgel. A táj egyszerre gyönyörű és félelmetes, életnek semmi nyoma, csak szigorú-szürke hegyek a víz két partján. Néhol az egyhangúságot nyírfákkal pettyezett fenyvesek törik meg, az ősz színei, az avar illata…és egy égtelenül bőgő motorcsónak, ami hetven kilométer után végleg megadja magát, s mi — csomagjainkat és az egyetlen embert akivel kommunikálni tudunk hátrahagyva — átszállunk egy meglehetősen viharvert ladikba, hogy a hátralévő kilencven kilométert még lassabban tegyük meg. Gombóccá zsugorodva figyeljük a ragyogást, ahogy a lenyugvó nap mégegyszer megmosdatja arcát a Jenyiszej vizében, mielőtt búcsút intene a fák mögött. A táj káprázatos, csodáljuk is négy órán keresztül, de örömujjongásban törünk ki, mikor hat órai utazás után, a fagyhalál szélén a sötétből előtűnik egy pislákoló fény — lakott területre értünk. A parton szikár negyvenes férfi fogad bennünket, ő Szergej, a vadász. Kedvesen terel a háza felé, sajttal, kolbásszal és meleg teával kínál, majd elkészíti a hálóhelyünket; egyikünknek kemping ágyra, másikunknak a földre teríti le a hálózsákot. A szállás egyetlen pozitívuma, hogy meleg van.
Reggel a felkelő nap bevöröslik az ablakon. A Szaján Nemzeti Park egyik településén vagyunk, a bázison három faház áll, három férfi lakja. Villany este nyolctól tízig van (generátor segítségével), ivóvíz a hegy tetején csobogó patakból érkezik egy PVC csövön át. Telefon, térerő — ismeretlen fogalom errefelé.
Mivel nem vittem a saját fegyverem, délelőttöm a kapott puska megismerésével és belövésével töltöm.
Délre megérkeznek a csomagjaink, átöltözünk, bepakoljuk hátizsákba a legszükségesebbnek hitt felszerelést és elindulunk csónakkal a mi hegyünk felé.
Öt nap, fenn a Dzsamaján.
A vízen dermesztő hideg; sapka-kesztyű-sál, a hegyen gatyarohasztó meleg, lassan minden ruhánk a hátizsákban landol. Az út felfelé két részre szakít. Egyik részről a látvány lélegzetelállító; a víz, az őszi erdők lombja, a hegyek koronája, más részről iszonyú fárasztó és veszélyes. Hat órán keresztül mászunk ösvény nélküli sziklákon át, olyan meredek hegyoldalon, hogy pihenés közben állva fekszünk, s eközben a húsz kilós hátizsák és a puska húzza a vállamat. Az út felénél — körülbelül 185 méter távolságban — húsz fős ibex csapatot fedezünk fel, de a kimerültség alól nem tud előbújni a vadász-szenvedély. A hegy tetején Szergej tüzet rak, egy szurkos-szutykos láboskában vizet forral, s mi jólesően kortyoljuk a frissítő kávét. A szállásig vezető utolsó órát már alkonyulóban tesszük meg, s míg egyik pillanatban a biztos talajt keresem a lábam alatt, a másikban medvét, farkast kutatva cikázik szemem a fák között. Mire teljesen besötétedik elérjük a biztonságot nyújtó faházat. Örülünk, hogy nem kell sátorban töltenünk az éjszakát, bár a vityilló alig nagyobb egy kutyaólnál. A házat Szergej építette a fiával két nap alatt vastag fagerendákból, a réseket földdel és mohával tömködték be, a tetőre fólia került. Belül kétoldalt gyalulatlan deszkákat rögzítettek a falra ágy gyanánt, amit egy kis asztal választ szét. Balszéle a miénk, a másik Szergejé. A rozoga kályhában pillanatok alatt ropog a tűz, a kinti tűzrakóhelyen forr a teavíz, megvacsorázunk, iszunk egy kis hazait - körtepálinka formájában és nyugovóra térünk. Azaz csak szeretnénk… de a priccs átkozottul kemény és azok a hangok, amik kívülről beszűrődnek! Egész éjjel hallgatjuk a kapirgálást, mászkálást, zörgést. Szinte el sem alszunk, s már itt a reggel. A virradattal az éjszaka riadalma elröppen, próbálunk mosakodást imitálni az otthonról hozott törlőkendők segítségével. A víz drága mulatság, nehéz munka árán hoztak fel hatvan litert, nem lehet pazarolni. Azért mi lopunk a fogmosáshoz egy keveset, majd reggeli után, melegen felöltözve elindulunk a vadak után. Iszonyú veszélyes, szinte függőleges sziklákon ereszkedünk lefelé, míg elérünk egy "semmiben" függő szirthez és letáborozunk. Alattunk tátongó mélység és csak bámulunk hosszú méla lesben, szinte magába szippant a természet. Hasztalan kémlelés után visszaballagunk a házhoz, közben feltámad a szél. Úgy süvít-zúg a fák között, mintha gyorsforgalmi út mellett laknánk, s mellette még a varjak károgása! Nem hallottam ehhez fogható félelmetes hangot tán még soha. Miközben falatozzuk a zacskós krumplipürét a konzerv marhahússal, odakint elkezd szemerkélni az eső, ami hamarosan hóeséssé változik. Mire felébredünk a délutáni szunyókálásból, gyönyörű fehér takaró borítja a tájat. Hamarosan indulunk az esti vadászatra, én kissé aggódom a csúszós út miatt, de Szergej szerint sima ügy. Észnél kell lenni! Nem véletlen, hogy kísérőnk nem nyakalja a vodkát üvegszám. Főleg itt nem, ahol egy rossz lépés egyenlő a halállal… Vadászunk elment körülnézni, s mi a várakozás közben rájövünk, milyen jó program tud lenni a semmi közepén a teafőzés, a tűzrakás és a favágás. Aztán két óra múlva kezdünk aggódni Szergejért, lelki szemeink előtt látjuk a sziklákon összeroncsolódott holttestét, s miközben azon tanakodunk, hogy a tetemet levigyük-e vagy eltemessük fent, nagy megkönnyebbülésünkre visszatér. Már erősen esteledik, vadak meg sehol, hát eltesszük magunkat holnapra. Igaz a mondás; mindenhez hozzá lehet szokni, mert egész jól aludtunk a spártai körülmények ellenére.
Reggel hatkor ébresztő és jegesmedvének öltözve indulunk a nagy vadászatra. Fehér hó borít mindent, s mi a cselekvés lázában égve lelkesen ballagunk. Ha most bárki szemei előtt megjelenne egy kedves, kitaposott erdei ösvény, gyorsan hessegesse el a képet! Itt nincs út. Megyünk az erdőben, kidőlt fákat átlépve, közöttük átpréselődve, vagy alattuk hason átcsúszva. Néhol majdnem orra bukunk egy-egy álcázott fatuskóban, néha a tüskés ágak marasztalnak kesztyűmnél, sapkámnál fogva, s egyszercsak elérünk az enyészet földjére. Tövestül kidőlt élettelen fatörzsek hevernek szerteszét, derékba tört elszenesedett fenyők hegyes, sebzett vége meredezik az ég felé, fölénk tornyosulnak a sziklatömbök, a varjak észbontó károgása borzolja az idegeket, s egy fehéredésig lerágott maral bika csontvázába botlunk. A vadat két hete ejtette egy német vadász, a csontok lecupákolását már a medvék végezték el. Rövid idő múlva egy kiálló szirt mögötti mélyedéshez érünk, a látvány derűsebb és Szergej tüzet gyújt, hogy melegedjünk kicsit. Hihetetlen, hogy a mindenütt átázott, nedves körülmények között szempillantás alatt lobogó tüzet varázsol! Lehet, hogy a GPS működését nem érti (neki fejében van a térkép), a távolságot időben méri, nem élvezheti a civilázáció számos vívmányát, de az adott körülmények között nála jobb kísérőnk nem is lehetne. Megszárítgatjuk nedves kesztyűinket és megyünk tovább, mígnem a távolban megpillantjuk az ibexeket. Óvatos cserkelő hadművelet veszi kezdetét, egy óra múlva elérhető közelségbe kerülnek, s a végén már hason csúszva közelítünk a sziklapárkány széléhez. Az öt kecske és köztünk már csak a hetven méteres szakadék áll. Nem túl nagy a bak, de úgy döntöttem nem hagyom futni. Megküzdöttem érte, és ha meglövöm, ez már az enyém… Céloztam, lőttem, újratöltöttem és tudtam, hogy megvan. A bak 150 métert zuhant lefelé, majd háton csúszott, míg egy bokor megállította. Nyaktörő mutatványokkal érünk le a tetemhez, elsőre 38 centiméteresnek mértük a trófeát. Szergej nyaktól levágta a fejét, a két hátsócombot és a májat, majd az egészet a hátizsákjába gyömöszölte és indultunk vissza a házba. A nap sikerén felbuzdulva térünk nyugovóra, álmunkat csak a bagoly szüntelen huhogása és egy egér kitartó rágcsálása zavarja. Az előbbi házon kívül, az utóbbi belül van.
Még két napot töltünk a hegycsúcson, hasonló napirenddel, fürdés és normális illemhely nélkül, de hála és köszönet a nedves papírtörlő feltalálójának. Utolsó reggelünkön "fájó" búcsút veszünk aprócska lakhelyünktől és kíváncsian figyeljük Szergej ténykedését, aki a tartós ételeket zsákba gyömöszöli, majd a zsákokat egy fa ágára kötözi. "Műská"- mondja, ami egeret jelent, tehát ő a fő ellenség, aki elől dugdosni kell az élelmet. S bár a várva-várt találkozás a medvével nem jött létre, azért mi lelkesen araszolunk a hegyről lefelé a remélt civilizációhoz közelítve.
Még pár nap…
Visszaérve a bázisra Szergej nekilát a főzésnek, mi pedig hét nap után végre megfürödhetünk. A tisztálkodás a szaunában (bányjá) zajlik, ami két helyiségből áll, kívül az öltöző, míg belül a "fürdőszoba". Berendezése a rozoga kályha, mellette egy tartály, amiben a forró víz található, egy ütött-kopott lavór és egy nyeles lábos, amivel a vizet meregetjük. Felüdülve látunk neki a vacsorának, a kecskepörkölt finom, és végre ágyban alszunk.
Az utolsó napokban újabb hegyeket mászunk meg, látunk szibériai őzeket, maralokat, ibexeket, de sajnos egyik sem kerül elejthető közelségbe.
Elérkezik az utazás napja és a hajnali pirkadat már a hajóban köszönt ránk. A dermesztő hidegben a folyó párás lehelete gomolyog körülöttünk, de ez zárt kabinnal rendelkező luxuscsónak, így nem szenvedünk túlzottan. Egészen addig, míg ez is el nem romlik. Félúton be kell iktatnunk egy kis pihenőt, hogy a hajó tulajdonosa megjavíthassa a vizes benzintől köhögő motort, s mi kelletlenül kászálódunk ki a folyóra épített bódék közé. A rosszkedvünket azonban hamar elfújja a szél, az orosz emberek vendégszeretete határtalan. A telepen élő három férfi pillanatokon belül terülj-terülj asztalkát varázsol elénk, vodka tejfölös paradicsommal, kövesztett szalonna, kenyér, keksz, tea kerül rá, s mi vidáman énekeljük velük Katyusa dalát. Délután megérkezünk Susenszkojéba, végre hírt hallunk az otthoniakról, így már megnyugodva tömjük a bendőnkbe az étlap teljes kínálatát, majd megnézzük a falu múzeumát. Hajnalban aztán irány haza!
Itthon, a megszokott kényelemben, családunk körében, már elégedetten jelenthetjük ki; ez olyan túra volt, amihez nem kellett semmit hozzátenni, hogy izgalmasnak, kalandosnak tűnjön. Itt a tények elmesélése is elég.

Horváth Levente
Bedi Judit

.		.