KÉPESLAP
A VILÁG VÉGÉRŐL
Ahol
megszűnik a hatalom, mit sem ér a pénz, használhatatlanná válnak a modern
technika vívmányai… Ahol többet ér az emberi szó, megbecsülik
a pohár vizet, a rozoga kályha adta meleget… Ahol az értéket a
természet gazdagsága képviseli… ott jártam én.
Az indulás előtti hetekben vegyes érzelmek tomboltak bennem. Hiába no!
A berögzült előítéletek rám is hatással vannak, hiszen Szibériába száműzni
szokták az embereket nem? Én meg szabad akaratomból megyek oda. Aztán
elérkezett a félve-várt nap, s én már a reptéren meglepődök az ütött
kopott Tupoljev láttán, ami beigazolja a "ne higgy a látszatnak"
szólást, hiszen soha ilyen nyugodt, szép repülésben nem volt még részem.
Kora délután érkezünk Moszkvába és a belföldi járat indulásáig fennálló
pár óránkat a tízmilliós város gyors megismerésével töltjük el. Útban
a Vnukovo reptér fele ízelítőt kapunk az orosz konyha remekeiből, egy
falat orosz hússaláta, egy illatos lazacfilé, hatalmas szemű piros kaviárral
és egy kis almásrétes. Még nem tudjuk, hogy hosszú ideig nem lesz részünk
hasonló élvezetekben… ahogy az angol WC nyújtotta luxusban sem…
Úttalan utakon.
Az éjszakát a repülőgépen töltjük (nem jobb, de nem is rosszabb az előzőnél),
s a hajnali pirkadattal együtt érkezünk meg az oroszországi Hakaszföld
"fővárosába" Abakánba. A városból nem látunk semmit, egy ütött-kopott
kisbuszba zsuppolnak bennünket és irány az ismeretlen. Három óra múltán
kicsit már köhögünk a befelé terjengő füsttől, de még a fulladás előtt
elérjük a Jenyiszej folyó partját, ahol véget ér az út és csónak "repít"
a cél felé 40km/h sebességgel. A táj egyszerre gyönyörű és félelmetes,
életnek semmi nyoma, csak szigorú-szürke hegyek a víz két partján. Néhol
az egyhangúságot nyírfákkal pettyezett fenyvesek törik meg, az ősz színei,
az avar illata…és egy égtelenül bőgő motorcsónak, ami hetven kilométer
után végleg megadja magát, s mi — csomagjainkat és az egyetlen
embert akivel kommunikálni tudunk hátrahagyva — átszállunk egy
meglehetősen viharvert ladikba, hogy a hátralévő kilencven kilométert
még lassabban tegyük meg. Gombóccá zsugorodva figyeljük a ragyogást,
ahogy a lenyugvó nap mégegyszer megmosdatja arcát a Jenyiszej vizében,
mielőtt búcsút intene a fák mögött. A táj káprázatos, csodáljuk is négy
órán keresztül, de örömujjongásban törünk ki, mikor hat órai utazás
után, a fagyhalál szélén a sötétből előtűnik egy pislákoló fény —
lakott területre értünk. A parton szikár negyvenes férfi fogad bennünket,
ő Szergej, a vadász. Kedvesen terel a háza felé, sajttal, kolbásszal
és meleg teával kínál, majd elkészíti a hálóhelyünket; egyikünknek kemping
ágyra, másikunknak a földre teríti le a hálózsákot. A szállás egyetlen
pozitívuma, hogy meleg van.
Reggel a felkelő nap bevöröslik az ablakon. A Szaján Nemzeti Park egyik
településén vagyunk, a bázison három faház áll, három férfi lakja. Villany
este nyolctól tízig van (generátor segítségével), ivóvíz a hegy tetején
csobogó patakból érkezik egy PVC csövön át. Telefon, térerő —
ismeretlen fogalom errefelé.
Mivel nem vittem a saját fegyverem, délelőttöm a kapott puska megismerésével
és belövésével töltöm.
Délre megérkeznek a csomagjaink, átöltözünk, bepakoljuk hátizsákba a
legszükségesebbnek hitt felszerelést és elindulunk csónakkal a mi hegyünk
felé.
Öt nap, fenn a Dzsamaján.
A vízen dermesztő hideg; sapka-kesztyű-sál, a hegyen gatyarohasztó meleg,
lassan minden ruhánk a hátizsákban landol. Az út felfelé két részre
szakít. Egyik részről a látvány lélegzetelállító; a víz, az őszi erdők
lombja, a hegyek koronája, más részről iszonyú fárasztó és veszélyes.
Hat órán keresztül mászunk ösvény nélküli sziklákon át, olyan meredek
hegyoldalon, hogy pihenés közben állva fekszünk, s eközben a húsz kilós
hátizsák és a puska húzza a vállamat. Az út felénél — körülbelül
185 méter távolságban — húsz fős ibex csapatot fedezünk fel, de
a kimerültség alól nem tud előbújni a vadász-szenvedély. A hegy tetején
Szergej tüzet rak, egy szurkos-szutykos láboskában vizet forral, s mi
jólesően kortyoljuk a frissítő kávét. A szállásig vezető utolsó órát
már alkonyulóban tesszük meg, s míg egyik pillanatban a biztos talajt
keresem a lábam alatt, a másikban medvét, farkast kutatva cikázik szemem
a fák között. Mire teljesen besötétedik elérjük a biztonságot nyújtó
faházat. Örülünk, hogy nem kell sátorban töltenünk az éjszakát, bár
a vityilló alig nagyobb egy kutyaólnál. A házat Szergej építette a fiával
két nap alatt vastag fagerendákból, a réseket földdel és mohával tömködték
be, a tetőre fólia került. Belül kétoldalt gyalulatlan deszkákat rögzítettek
a falra ágy gyanánt, amit egy kis asztal választ szét. Balszéle a miénk,
a másik Szergejé. A rozoga kályhában pillanatok alatt ropog a tűz, a
kinti tűzrakóhelyen forr a teavíz, megvacsorázunk, iszunk egy kis hazait
- körtepálinka formájában és nyugovóra térünk. Azaz csak szeretnénk…
de a priccs átkozottul kemény és azok a hangok, amik kívülről beszűrődnek!
Egész éjjel hallgatjuk a kapirgálást, mászkálást, zörgést. Szinte el
sem alszunk, s már itt a reggel. A virradattal az éjszaka riadalma elröppen,
próbálunk mosakodást imitálni az otthonról hozott törlőkendők segítségével.
A víz drága mulatság, nehéz munka árán hoztak fel hatvan litert, nem
lehet pazarolni. Azért mi lopunk a fogmosáshoz egy keveset, majd reggeli
után, melegen felöltözve elindulunk a vadak után. Iszonyú veszélyes,
szinte függőleges sziklákon ereszkedünk lefelé, míg elérünk egy "semmiben"
függő szirthez és letáborozunk. Alattunk tátongó mélység és csak bámulunk
hosszú méla lesben, szinte magába szippant a természet. Hasztalan kémlelés
után visszaballagunk a házhoz, közben feltámad a szél. Úgy süvít-zúg
a fák között, mintha gyorsforgalmi út mellett laknánk, s mellette még
a varjak károgása! Nem hallottam ehhez fogható félelmetes hangot tán
még soha. Miközben falatozzuk a zacskós krumplipürét a konzerv marhahússal,
odakint elkezd szemerkélni az eső, ami hamarosan hóeséssé változik.
Mire felébredünk a délutáni szunyókálásból, gyönyörű fehér takaró borítja
a tájat. Hamarosan indulunk az esti vadászatra, én kissé aggódom a csúszós
út miatt, de Szergej szerint sima ügy. Észnél kell lenni! Nem véletlen,
hogy kísérőnk nem nyakalja a vodkát üvegszám. Főleg itt nem, ahol egy
rossz lépés egyenlő a halállal… Vadászunk elment körülnézni, s
mi a várakozás közben rájövünk, milyen jó program tud lenni a semmi
közepén a teafőzés, a tűzrakás és a favágás. Aztán két óra múlva kezdünk
aggódni Szergejért, lelki szemeink előtt látjuk a sziklákon összeroncsolódott
holttestét, s miközben azon tanakodunk, hogy a tetemet levigyük-e vagy
eltemessük fent, nagy megkönnyebbülésünkre visszatér. Már erősen esteledik,
vadak meg sehol, hát eltesszük magunkat holnapra. Igaz a mondás; mindenhez
hozzá lehet szokni, mert egész jól aludtunk a spártai körülmények ellenére.
Reggel hatkor ébresztő és jegesmedvének öltözve indulunk a nagy vadászatra.
Fehér hó borít mindent, s mi a cselekvés lázában égve lelkesen ballagunk.
Ha most bárki szemei előtt megjelenne egy kedves, kitaposott erdei ösvény,
gyorsan hessegesse el a képet! Itt nincs út. Megyünk az erdőben, kidőlt
fákat átlépve, közöttük átpréselődve, vagy alattuk hason átcsúszva.
Néhol majdnem orra bukunk egy-egy álcázott fatuskóban, néha a tüskés
ágak marasztalnak kesztyűmnél, sapkámnál fogva, s egyszercsak elérünk
az enyészet földjére. Tövestül kidőlt élettelen fatörzsek hevernek szerteszét,
derékba tört elszenesedett fenyők hegyes, sebzett vége meredezik az
ég felé, fölénk tornyosulnak a sziklatömbök, a varjak észbontó károgása
borzolja az idegeket, s egy fehéredésig lerágott maral bika csontvázába
botlunk. A vadat két hete ejtette egy német vadász, a csontok lecupákolását
már a medvék végezték el. Rövid idő múlva egy kiálló szirt mögötti mélyedéshez
érünk, a látvány derűsebb és Szergej tüzet gyújt, hogy melegedjünk kicsit.
Hihetetlen, hogy a mindenütt átázott, nedves körülmények között szempillantás
alatt lobogó tüzet varázsol! Lehet, hogy a GPS működését nem érti (neki
fejében van a térkép), a távolságot időben méri, nem élvezheti a civilázáció
számos vívmányát, de az adott körülmények között nála jobb kísérőnk
nem is lehetne. Megszárítgatjuk nedves kesztyűinket és megyünk tovább,
mígnem a távolban megpillantjuk az ibexeket. Óvatos cserkelő hadművelet
veszi kezdetét, egy óra múlva elérhető közelségbe kerülnek, s a végén
már hason csúszva közelítünk a sziklapárkány széléhez. Az öt kecske
és köztünk már csak a hetven méteres szakadék áll. Nem túl nagy a bak,
de úgy döntöttem nem hagyom futni. Megküzdöttem érte, és ha meglövöm,
ez már az enyém… Céloztam, lőttem, újratöltöttem és tudtam, hogy
megvan. A bak 150 métert zuhant lefelé, majd háton csúszott, míg egy
bokor megállította. Nyaktörő mutatványokkal érünk le a tetemhez, elsőre
38 centiméteresnek mértük a trófeát. Szergej nyaktól levágta a fejét,
a két hátsócombot és a májat, majd az egészet a hátizsákjába gyömöszölte
és indultunk vissza a házba. A nap sikerén felbuzdulva térünk nyugovóra,
álmunkat csak a bagoly szüntelen huhogása és egy egér kitartó rágcsálása
zavarja. Az előbbi házon kívül, az utóbbi belül van.
Még két napot töltünk a hegycsúcson, hasonló napirenddel, fürdés és
normális illemhely nélkül, de hála és köszönet a nedves papírtörlő feltalálójának.
Utolsó reggelünkön "fájó" búcsút veszünk aprócska lakhelyünktől
és kíváncsian figyeljük Szergej ténykedését, aki a tartós ételeket zsákba
gyömöszöli, majd a zsákokat egy fa ágára kötözi. "Műská"-
mondja, ami egeret jelent, tehát ő a fő ellenség, aki elől dugdosni
kell az élelmet. S bár a várva-várt találkozás a medvével nem jött létre,
azért mi lelkesen araszolunk a hegyről lefelé a remélt civilizációhoz
közelítve.
Még pár nap…
Visszaérve a bázisra Szergej nekilát a főzésnek, mi pedig hét nap után
végre megfürödhetünk. A tisztálkodás a szaunában (bányjá) zajlik, ami
két helyiségből áll, kívül az öltöző, míg belül a "fürdőszoba".
Berendezése a rozoga kályha, mellette egy tartály, amiben a forró víz
található, egy ütött-kopott lavór és egy nyeles lábos, amivel a vizet
meregetjük. Felüdülve látunk neki a vacsorának, a kecskepörkölt finom,
és végre ágyban alszunk.
Az utolsó napokban újabb hegyeket mászunk meg, látunk szibériai őzeket,
maralokat, ibexeket, de sajnos egyik sem kerül elejthető közelségbe.
Elérkezik az utazás napja és a hajnali pirkadat már a hajóban köszönt
ránk. A dermesztő hidegben a folyó párás lehelete gomolyog körülöttünk,
de ez zárt kabinnal rendelkező luxuscsónak, így nem szenvedünk túlzottan.
Egészen addig, míg ez is el nem romlik. Félúton be kell iktatnunk egy
kis pihenőt, hogy a hajó tulajdonosa megjavíthassa a vizes benzintől
köhögő motort, s mi kelletlenül kászálódunk ki a folyóra épített bódék
közé. A rosszkedvünket azonban hamar elfújja a szél, az orosz emberek
vendégszeretete határtalan. A telepen élő három férfi pillanatokon belül
terülj-terülj asztalkát varázsol elénk, vodka tejfölös paradicsommal,
kövesztett szalonna, kenyér, keksz, tea kerül rá, s mi vidáman énekeljük
velük Katyusa dalát. Délután megérkezünk Susenszkojéba, végre hírt hallunk
az otthoniakról, így már megnyugodva tömjük a bendőnkbe az étlap teljes
kínálatát, majd megnézzük a falu múzeumát. Hajnalban aztán irány haza!
Itthon, a megszokott kényelemben, családunk körében, már elégedetten
jelenthetjük ki; ez olyan túra volt, amihez nem kellett semmit hozzátenni,
hogy izgalmasnak, kalandosnak tűnjön. Itt a tények elmesélése is elég.
Horváth
Levente
Bedi Judit