Afrikai vadászélmények

 

1. A varacskos kan és a csíkos gnú

 

  1999-ben sikerült először Afrika földjén vadásznom. Elkövettem azt a hibát, amibe sok vadásztársam beleesett: nem irodával, hanem csak egy “privát” szervezővel egyeztem meg. Ennek később meg is lett az eredménye. A program — azóta már tudom — nem volt túl jól szervezett, de feleségemet és engem Afrika romantikája egy életre rabul ejtett.

  A vadászat már a második farmon zajlott. Túl voltam az első vadászterületen, élményeken és elejtett vadon. A második farm Dél-Afrika legjobb varacskos területén, Thabazimbi földjén feküdt. A vadászat már több napja zajlott, a varacskos azonban nem akart sikerülni.

Egyik reggel párommal, egy feketével valamint Dieter barátommal — aki a kísérőm volt — cserkeltünk a bozótot átszelő utakon.

Az itatónál történő vadászatot megnehezítette a csapadékos idő, sebaj, a cserkelés szimpatikusabb volt. Szerettünk volna kudut és varacskost lőni. A vadászterület néhány ezer hektár nagyságú volt, egy Badacsony nagyságú heggyel a közepén. A hegyet hajnalban megmásztuk, néhány vadat láttunk, de sem kuduval sem jó kannal nem találkoztunk. Lógó orral éhesen és szomjasan baktattunk csendben a bushland útján. Egyszer csak feketénk megállt, leguggolt, mi utána. Puskám lendült vállamról, az októberi takarás nélküli bozótos alatt elnézve két — hozzánk közeledő — hatalmas varacskos kant pillantottunk meg. A távolság  nem volt több, mint ötven méter. A lövéssel mégis várnunk kellett, mert a vadat tisztán nem láttuk. Szelünk jó volt, mozdulatlanul vártuk a jó pozíciót. Ez el is érkezett, a varacskosok mintegy 30-35 m távolságban megálltak. Köszönhető ez az általam már sokszor megcsodált megérzésnek, amivel a vad “megsejti” a rá leselkedő veszélyt. Menekülni azonban nem volt idejük: a cal. .30.06 lövedék a kan blattjába csapódott. Lövésre a varacskos lerogyott, de abban a tempóban már fel is kelt. Menekülni azonban már nem tudott, a második lapockalövés helyben marasztalta. A másik kan elfutott, nagy izgalmamban lövésre nem is gondoltam. A lőtt vadnak a birtokba vételekor még a kísérőm revolvere adta meg a kegyelemlövést. A teríték fotózásakor nagy volt az örömünk. A kan szájából kilógó fogak épek voltak, hosszúságuk nem mindennapi trófeanagyságot sejtettek. Kifőzés után megmérhettük: 36 cm agyarhossz szép teljesítmény.

  A lövés pillanata azóta sokszor átfut az agyamon: nem vagyok kapzsi vadász, de a második lövést a másik — ugyanekkora — kanra kellett volna tennem. Etikailag azonban helyesen cselekedtem, mert addig nem helyes másik vadra lövést tenni, míg az előzőt meg nem váltja az elejtő a szenvedéseitől.

 

 Ugyanez a vadászatprogram csak egy harmadik farmon. Utolsó vadásznapom csak a kudu elejtésének jegyében indult. A hajnaltól délutánig tartó barkácsoló vadászaton kettő jó kudu bikát láttunk. Mindkettő még a lövés előtt megugrott.

A nap már a delet rég elkerülte, lassan az alkonyatot vártuk. Szomorkodtunk, hiszen az egyik legszebb antilop, a nagy kudu nem sikerült. Még csak lövést sem tudtam rá tenni.

Ekkor pillantottunk meg egy csíkos gnú bikát, ami a farm tulajdonosát is meglepte. Nem nagyon volt jellemző vad a területére. A jó trófeájú bika az autónk előtt messze átfutott, majd félkört leírva a jobb oldalon jó golyólövés távolságra megállt. Rövid diskurzus alatt a vad sorsa eldőlt:  fehérfarkú gnút már sikerült elejtenem, csíkos gnú azonban még hiányzott a palettáról. Nosza lőjek! A gyors célzás után a lövés eldördült, a lőtt vad kirúgása és a lövedék dobszerű huppanása nem sok jót sejtetett. Vagy a bika lépett ki a lövésből vagy a lövés volt túl odavetett, vagy mindkettő. Megtörtént minden vadász rémálma, egy hátracsúszott lövés. Várni nem tudtunk, a sebzett vad nyomát azonnal felvettük. Ez nem volt nehéz, a vörös talajban jól kirajzolódtak a nyomok. Az első sebágy nem is volt túl messze: kb. egy-másfél kilométer után beértük a gnút. Lövéshez azonban nem jutottunk. A bozótban a vad megugrott. Rendeztük sorainkat, utolsó csepp szinte forró vizünket a lenyugvó nap fényében megittuk. Az öreg farmert feleségemmel együtt visszaküldtük a farmra. Egy fekete kísérő, a már említett Dieter barátom és én vettük fel a sebzett vad nyomát. Az első sebágyból felugró vad sokáig nem állt meg. Becslésünk szerint 10-12 km-t követtük. Az Olvasó elképzelheti, hogy milyen kétségek között hánykolódtam az utánkeresés alatt: elkapkodott lövés, sebzés, utolsó nap, a sebzett vad elmegy. Már erősen alkonyodott, mikor a nyomot követő fekete a sebágyában a gnú bikát tőlünk mintegy 30 m távolságra megpillantotta. Dieter volt a gyorsabb: az odavetett lövésére a sebzett bika felugrott és nekünk fordult. Az elöl haladó fekete már ugrott is egy bokorba. Dieter a puskáját ismételte, jómagam pedig reflexből az ugró gnúbikát nyakon lőttem. Azért írom hogy reflexből, mert a célzásra nem is emlékszem,  bennem csak utólag tudatosult, hogy a sebzett vad támadni akart. A kegyelemlövés itt is revolverből dördült el. Az eset a terítéknél lett rekonstruálva: az első lövés valóban hátracsúszott — haslövés. Dieter lövését az ágak elverték, így a lövedék egy része csak a fekvő gnú bika “tokáját” érte. A mini bivaly — ahogy ezt a vadat nevezik, erre fordult nekünk.

 Az ijedség csak később jött rajtunk ki.

  Mire a vadat birtokba vettük, a sötétség ránk borította a leplét. Szerencsénkre gyönyörű telihold volt, így a bushlandban viszonylag jól láttunk. A farm, ahova az öreg farmer és feleségem elment, kb. 12-14 km távolságra volt tőlünk. Dieter megparancsolta a nyomkeresőnknek, hogy fusson el a farmra, mi addig vigyázzuk a lőtt vadat. Szerencsénkre a terület tulajdonosa a megbeszélésünkkel ellentétben nem autózott vissza, hanem egy alkalmas helyen megállt és fülelt. Így hallották meg a lövéseinket, a közben útra kelt nyomkeresőnket a kocsira véve megtaláltak bennünket. Nagy volt az örömünk, nem kellet több órán át a gnú bikát az esetleges ragadozóktól védenünk. A farmra érkezés után a határtalan szomjúságunkat is csillapíthattuk. Nyúzás után még éjjel útra keltünk, hajnalra a bázisfarmra értünk.

  A kudu bikát nem sikerült meglőni, helyette egy erős gnúval és egy életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak. 

 

2. A strucc, a kudu és kapitális impala bak

  A cím elolvasásakor a kedves Olvasó strucclövésre gondolhat. A legtöbb vadásztársam — hozzám hasonlóan — nem tartja afrikai álmai netovábbjának az óriás madár elejtését.

 A namíbiai próbavadászatom alkalmával eszem ágában sem volt struccot lőni. Akkor hajnalban autós barkácsolásra indultunk Windhoektól a mintegy 150 km-re fekvő szabad területen. Namíbiában minden revír, ahol a vendégeim megfordulnak, kerítés nélküli terület. A vadászat alkalmával az ajánlott csomagot szerettem volna kilőni. Vándorantilop bak volt a soron következő vad.

Sikerült is messziről egy jó szarvú öreg példányt megpillantanunk. A megközelítés közben partnerem és barátom Friedl egy hatalmas strucc kakast mutatott. A fekete tollú nagy madár ült a tojásokon (struccéknál ezt mindkét nem felváltva végzi), majd autónkat megpillantva nyugtalanul felállt és a kocsinkhoz futott. A nyitott platójú és fülkéjű terepjáró megállt. Egy pillanatig Friedl még szórakozott is a kakassal. Ekkor még a kamerám vette az eseményeket. A helyzet azonban súlyosabbá vált: a strucc nemcsak kerülgette a kocsit, hanem izmos lábával autónk oldalát többször megrúgta. A rúgások olyan erősek voltak, hogy csak úgy zengett a Toyota oldala. A fekete sofőr és a mellette ülő nyúzó fiú ijedtében a platóra menekült. A helyzet ott sem volt rózsásabb, a kakas feje és erős csőre a platón ülők fejével egy magasságban keringett. Hol elől, hol hátul, hol valamelyik oldalon közelített a csőr hozzánk. Közben kalapácsütés erősségű rúgásokat mért a karosszéria oldalára. Szárnyát kitárva támadta az autónkat. Barátom levett az ülésről egy takarót és egy hirtelen mozdulattal az egyik felét a strucc fejére borította. Nem kellett volna! A kakas teljesen megvadulva vagdalkozott, ezért jobbnak láttuk a szemfedőt lerántani. A vezető a volánhoz nem mert lemászni, végül a gazdája meglehetősen hangos "unszolására" ugrott a kormány mögé. A motor gyors indítása után a terepjárónk megugrott, sietve hagytuk el a helyszínt. A strucc utánunk, mivel a terep az autónk számára elég nehéz volt, a felbőszült kakas könnyedén követett bennünket. Tette ezt egészen addig, míg a territóriumáról ki nem értünk. A vándorantilop célzását többször megzavarta, végül is a strucc az üldözést abbahagyta, a kiszemelt springbock is elejtésre került.

 Minden jó, ha a vége jó, csak azt sajnálom, hogy szót fogadva a vadásztatómnak, a kamerát kikapcsoltam.

 

  A namíbiai próbavadászatom utazással együtt objektív okokból csak hét napot tett ki. Összesen négy és fél napot vadásztam, négy nap alatt elejtettem hét vadat, készítettem egy több órás videoanyagot. Minden jól sikerült, kivéve a nagykudu vadászatát. Rálőttem egy nagyon erős bikára, a 250-270 m hosszú lövést elhibáztam. Máig sem tudom, hova lőttem. A vadászat utolsó napjának utolsó délutánjának utolsó órájában elszontyolodva gubbasztottam a terepjárón. A nagy kudubikát elhibáztam, kicsit nem akartam — nem is engedtek volna — lőni.

  A bushszavanna — április lévén — sűrű volt, az itatónál lévő lesvadászat nehéz volt, a csapadék extrém sok volt. Gondolatban elkönyveltem magamban, hogy a kudu csak a következő vadászaton kerül puskavégre. Ekkor suttogott fel izgatottan fekete nyomkeresőnk, Karl:  “kudu bulle, kudu bulle”. Ekkor már mi is észrevettük az úton előttünk átugró kudu tarvadakat: egy tehenet a borjával. Elől ment a bika, de azt nem láttuk. Ahogy az átugráshoz értünk, a vezető balra kapta a terepjárónk elejét, a motort megállította. Magamban eldöntöttem, lesz ami lesz, rálövök a bikára. Talán rám mosolyog a vadászszerencse ! A bozótosból utoljára a bika ugrott ki. Az ugrás közben rálőttem, a bika nem jelzett semmit. A második lövés szabad területen dördülhetett volna, ha a sofőrünk ügyetlenül nem indítja a motort. Közben a kuduk egy bokorcsoport mögé ugrottak, amit leggyorsabban autóval tudtunk volna megközelíteni. A sofőr megint “ügyeskedett”, a terepjáró lefulladt. Az újraindítás okozta időveszteséget igyekeztünk behozni, néhány száz métert őrült módon tettünk meg a sűrű vegetáció közepette. Egy tisztásra kiérve pillantottuk meg mintegy 100 m-re a bikánkat: oldalát mutatva poroszkált a tarvadjai után. A gyors és mérges lövésem nyaktövön találta a kudut, tűzben rogyott. Kegyelemlövésre nem volt szükség. A lőtt vad tüzetes vizsgálata során megtaláltuk az első lövésemet: gerinctüske-szerű lövéstől a bika nem esett össze, de az ütés okozta sokktól nem tudott elfutni. Az ugrás közben eldördült első lövésem a kudut leszálló ágban érte, így sikerült túl magasra lőnöm. Az örömöm határtalan volt, a hőn áhított nagyszerű kudu bika is terítékre került.

 Arra csak félve gondoltam, hogy az első lövésem ha nem talál, vagy még rosszabb, ha szerencsétlenebbül sebez, a bikát soha nem találjuk meg.

  Barátom elmesélte az egyszeri afrika-vadász történetét: a vendég meglőtte a kudut, a vadat birtokba vették, terítéket készítettek, amit aztán takarosan fényképezgettek. A puska kiürítve a vadász keze ügyében a lőtt vadhoz támasztva. A fényképezőgép kattogott, a videokamera pörgött. A lőtt vad egyszercsak felkelt és beugrott a sűrűbe. Kiderült, hogy a lövés gerinctüskét ért, a vad az első sokk után menekülésre fogta a dolgot. A boldog (talán) elejtő máig is üldözi az elpuskázott vadat. Így szólt az anekdota, amit este áldomáskor meséltek a vendéglátóim. 

 

 Egy tanzáiai bivalyszafarit követően családi találkozót szerveztünk Dél-Afrikában. A kliensemmel Dar es Salaamból Johannesburgba repülve Apámmal találkoztunk egy farmon. Ő két nappal érkezésünk előtt landolt, és élvezte a farmvadászat kalandjait. A találkozás örömteli volt, a zsákmányolt trófeák közül kiemelkedett annak az impalának a szarva, amit a következő körülmények között sikerült Apámnak elejtenie:

  A kb. 4 000 ha nagyságú vadászfarmon az impalák nagyon nyugtalanok voltak. A reggeli cserkelő-barkácsoló vadászaton nem sikerült pozícióba kerülni. A délelőtti órákban a vadászok elfoglalták helyüket az itatónál. A les érdekes volt. A kiépített itatóhoz a vizet vezetéken juttatták el, a lesek kilátónak is beillettek volna. A kilátók földszintjén volt a vadászok részére a hely. Kicsi lőréseken lehetett videózni, távcsövezni és lőni. Egy hibája volt a kiépített rendszernek: a lesek viszonylag közel estek az itatókhoz. Ez a forgószél miatt kellemetlen volt. Az itt megforduló íjász vadászoknak viszont nem lehetett távolabbra telepíteni a leseket.

Az itatónál megjelentek a varacskosok, kuduk és egyéb antilopok. Lassan az impalacsapat is közeledett a vízhez. A vadászok a csapat közepén — mindig takarásban — felfedeztek egy nagyon erős szarvú bakot. Az impalák első példányai már a vízhez értek, a nagy bak azonban a lestől mintegy 50 m távolságban egy nádfoltban megállt. A blattját egyáltalán nem mutatta, hosszában fejjel előre állt és figyelt. A farmer szinte eksztázisban volt, a nagy bakot el ne engedjék, lőjön Apám, a cal. 9x62 lövedék úgyis leveri. A lövés eldördült. A porfelhő elülte után pillantották meg a nyakon lőtt tűzben rogyott bakot. Az öröm nagy volt, 66 cm szarvhosszú impala bakot nem mindennap lehet látni. Fényképe azonnal felkerült a farmer weblapjára.

 A következő impalát én lövettem Apámmal, ennek trófeája meg sem közelíti az előzőt.            

Tengerdi Győző

Tengerdi Vadászatszervező Iroda